Önmagában nem tragédia az, hogy a romániai magyar társadalomnak nincs naprakész elitkatasztere önmagáról. Nem tragédia, hogy nem könyvesít évente-kétévente „magasnyomást” értékes kortársakról az erdélyi magyar társadalom. A neten megleljük – online média vagy honlapok révén – tisztségbe kerülők nevét, díjazottak, alkotók paramétereit.


De online lista nem ajándékozható karácsonyra.

Nem rendelhető meg bőrkötésben (is), a Révai összes mellé. Nem zsonghatja körül a család, a nagyapó CV-jében az unokák nevét is böngészendő. De a készülő Ki kicsodát igen. Ha nincs a társadalomnak igénye a társadalomkutatási módszerekkel operáló rendszerei révén merevíteni ki egy adott korszak nevesített Top 10000-ét – szabad a gazda.

Az immár harmadszorra, ezúttal tízéves kihagyással (de ugyanazon vállalkozó által) Erdélyi Magyar Ki Kicsoda névvel kínált adattár társadalmi projektnek tűnik. Mert ez a beetető marketingje. És mellékes, jól, vagy rosszul sül-e el társadalmi keresztmetszet hitelessége tekintetében, egy szál magában állván az „erdélyimagyarkikicsodák” piacán, ha akarja, ha nem, társadalmi missziót is betölt. Okos üzletember bolond lenne ezt nem meglovagolni. Ez lesz a motorja – és a rizikója is.

Ez a töltet stimulálja, ingerli a nevesítésre érzékenyeket, vonakodókra és vonzódókra tagol – ezáltal reklámot is csinálván a leendő terméknek. Nincs ezzel semmi gond.

Figyeljük az itt zajló vitát, és azt látjuk: a készülő Erdélyi Magyar Ki Kicsoda csak azért vet önbecsülés- és kanonizációs hullámokat, mert nem annak tekintjük, ami. Az EMKK egy olyan áru a könyvpiacon, melyet még piacra kerülése előtt tízezer példányban tutira eladnak.


Mint ilyen, mint beetető marketing,

egyetlen etikai vagy presztízst karcoló érzékenységet, egyetlen hibát sem érzékelünk a jelentkezésre buzdító felhívásban. A „legfontosabb tízezer” csupán a „felső tízezer”-re hajazó szellemesség, holott sejthetően üzleti előszámítás része is, hogy az x-százezres magyar társadalom hány százalékától jön majd be a jelentkezési ív (ezúttal neten kiküszöbölve az eddigi postai akadályokat és költségeket, adatbeviteli favágómunkát, vagy házaló ügynöknek juttatandó nyereség-morzsolódást).

Az EMKK minden potenciális szereplője, minden szócikke egy-egy ügyfél. Beton ügyfél. (Vezi: afacere beton). És exponenciálisan kiszámítható, mennyi potenciális vásárló akad mellette minden szócikk-családban. Plusz a romániai magyar könyvtárak... Plusz a romániai magyaron kívüli piac. A projekt hirdetési felület is egyben, a szócikk terjedelmén túlmutató ismeretséget óhajtók számára.


Úgy építkezik és működik, mint az Arany Oldalak.

Nem kánon, hanem adatszolgáltatás. Csak nem az (Erdélyi) Magyar Telefonkönyvkészítő Vállalat él a piacradobás jogával, hanem egy cég.
Az adattár készítője egy magánvállalkozás, pontosabban családi vállalkozás. Nyitott üzleti ajánlatuk a mi olvasatunkban korrekt. Nem ágálnak akadémiai szűrőkkel, nem biztosítnak száz százalékos élvonalbeli pedigrés környezetet a meghívásukhoz. Hiba lenne. (Jó üzletember nem sértegeti a potenciális vevőket.)

Az EMKK úgy lesz egyben Pagini aurii is, hogy cégei immár társadalmi arcélüket mutatják, mint a romániai magyar gazdaság pillérei. Ahogyan a politikus is adattárba kívánkozó közvagyonná lesz.

Ha így olvassuk újra a megszólított társadalmi kategóriák felsorolását a cég felhívásában, a „helytállás”-t kutató kifejezés is csupán üzleti formula,


beinvitáló szinonima az erre izgulók célrétegéhez.

Lerajzolva olyan ez, mint azon kisiskolásoknak való egyszerű grafikai feladványok, mikor az erdő állatai halmazának elemeit összehúzogatjuk a másik halmazban levő elemózsiákkal: mit eszik a medve, a vaddisznó, mit a kisnyúl. Ki mire harap rá. Ebben a kontextusban bármely (csúcs)értelmiséginek hiúsági kérdést csinálni a bekerülésből: téma- és tárgytévesztés.

Most nem arról van szó, hogy antológia készülne a – mondjuk – romániai magyar költőkről, és zsenáns, ha kimarad Kányádi, aki többszöri unszolásra sem akar bekerülni, avagy némelyeknek a középhadtestből derogál, ha pályakezdőket is beválogatott a szerkeszteni felkért grémium. Itt adott egy adatrács, amit minden ügyfél saját felelősségre kitölt, a szerkesztő csapat majd megfésüli, egységesíti nyelvileg, korrektúrázza. Magánügyük, hogy adatgyűjtés idején kapcsolati tőkét hasznosítva e-mailen és telefonon is mozgósítva felügyelik-e a beruházás (nyomdai költség) színvonalát: a „nagyok” nehogy kimaradjanak.

Akinek ez nem elég, nyugodt lélekkel maradjon ki.


Ha nyugodt lélekkel ki tud maradni, maradjon ki.

A mi lelkünk nyugodt. Bennünket nem zavar Stanik István és családja upgradelt vállalkozása, Kelemen Attila Ármin hozzászólása kapcsán nem zavar a Transindex címoldalán futó EMKK reklám, és nem zavar az sem jelen vélemény-nyilvánításunkkor, hogy Stanik István főszerkesztőnk volt az Új Magyar Szónál.

Bennünket az zavar, ha a kanonizációs súlyért aggódó, médiában zúgolódó, nyugtalan lélekkel kimaradók nem szerveznek alternatívát a piacra. Például folyamodvánnyal a Magyar Tudományos Akadémia kolozsvári osztagához – „értelmiségiek egy csoportja” aláírásgyűjtéssel, ha kell –, a BBTE/Sapientia EMTE társadalomkutatásban illetékes tanszékéhez: állítsanak kritériumrendszert, delegáljanak nevükkel garantáló, felkérésre érkező és megfizetett szócikkírókat, vizsgálják be az adatgyűjtést, és persze tegyék/keressék a projekt alá az üvegzsebben tartandó költségfedező közpénzt.

És nem zavarna, ha ez egy erdélyi multikulturális kikicsoda lenne. Személyesen nagyon nem zavarna, ha ebben a Ki kicsodában rátalálnánk Ilonka nénire is, Könczei Csilla könyvének szerzőtársára, a papírgyűjtő-, „intellektuális törekvés híján” színházi-filmes performanciát nyújtó cigányasszonyra. Akit létezése kanonizál.